Finy Petra: A színek erdeje

Tudtátok, hogy Feketeországban a dombok árnyékból voltak, az erdők pedig a feketéből nőttek ki?

Pedig így volt. A sötétség itt úgy lengte körül a tájat, mint a hajnali pára a mi vidékünket. Mintha a fényt és a színeket egy gonosz varázsló száműzte volna.

És ez talán így is volt.

Az egyik legsötétebb erdőben, a Feketeerdőben legalábbis ezt történt.

Ez az erdő egy különleges fenyőfáról kapta a nevét, az éjfenyőről. Ennek a fának a törzse olyan sötét, mint a hólyagos szurok, a lombja pedig olyan fekete, mintha nem is levelekből lenne, hanem az éjszaka darabkáiból.

A Feketeerdőben tanyázott a Sötét Kis Úr, aki az álmokat varázsolta el. Azt szerette volna, hogy mindig és mindenhol éjszaka legyen, és hogy ez emberek soha ébredjenek fel álmaikból.

Hogy a fekete bebújjon a lelkükbe, rátelepedjen a szívükre, és elhomályosítsa a tekintetüket.

Sőt, hogy még az álmaik is feketévé váljanak.

De a Feketeerdő tövében húzódott egy kicsi, színes pagony.

Egy aprócska erdő, aminek fái földöntúli képességekkel bírtak. Színeiket úgy terjesztették ki a világ fölé oltalmazóan, mintha a lombjuk egy nagy szivárványszínű esernyő lenne.

Ezeket a fákat a Színkertész ültette évekkel ezelőtt. Először csak egyet, kettőt, majd sorban jött a többi színes fa is. Gyökeret eresztettek, megerősödtek, és végül olyan nagy lombot növesztettek, és annyira sok virágot ringattak ágaikon, hogy a kis erdőt már messziről észre lehetett venni.

Megmérgelődött erre a Sötét Kis Úr.

Hát mégis micsoda dolog, hogy valaki az ő feketéjét bántani meri? Mekkora szemtelenség az, hogy a színe fák szivárványos fényűre festik az ő komor éjfenyőit?

Ezt mégsem hagyhatta annyiban.

Elment hát a Színkertészhez, hogy bosszúból éjszakát varázsoljon a lelkébe, és feketébe vonja a színes pagonyt is.

Odaért a kertészhez, megsuhintotta a fekete varázspálcáját, és már épp mondani kezdte volna a feketítő varázsigét, amikor furcsa dolog történt.

A Színkertész nem ijedt meg a Sötét Kis Úrtól. Csak elővette szivárványos öntözőkannáját, és meglocsolta vele a varázsló pálcáját.

A Sötét Kis Úr felnevetett:

- Sima vízzel akarod legyőzni az én nagyhatalmú varázspálcámat? Nevetséges – de tovább nem folytathatta a mondatot, mert a varázspálca hirtelen átalakult.

A szivárványos öntözőkanna vize furcsán hatott rá.

Először gyökeret növesztett a földbe, majd hirtelen sudár ágakat hozott. Az ágakon nemsokára rügyek pattantak ki, majd rögtön utána bimbók hajtottak ki rajta.

A gonosz, fekete varázspálca egy vidám, színes fácskává nőtte ki magát. És a virágai olyan erős színekben kezdtek el ragyogni, hogy a Sötét Kis Úrnak el kellett takarnia a szemét.

Ekkor a kertész a varázslót is megpermetezte a kanna vizével.

A varázsló először prüszkölt: nem akart ő színessé, és legfőképp nem akart vidámmá változni.

De a szivárványos víz erősebbnek tűnt az ő fekete varázserejénél.

Pár perc múlva a Sötét Kis Úr helyett már egy másik Színkertész állt a kertész mellett.

- Hogy lehet az, hogy sokkal jobban érzem magam, így színesen? – kérdezte társát csodálkozva.

A másik kertész csak megvonta a vállát, és kacagott egyet.

- Akkor fogod csak igazán remekül érezni magad, amikor a Feketeerdő is színekbe borul majd. Nekem elhiheted.

Azzal a két Színkertész fogott egy-egy szivárványos locsolókannát, majd jókedvűen elindultak a hegy tetején komorló Feketeerdő felé.

 

A mesét ihlető gyerekrajz Takács Anita munkája: