Finy Petra: A színek erdeje
Tudtátok, hogy Feketeországban a dombok árnyékból voltak, az erdők pedig a feketéből nőttek ki?
Pedig így volt. A sötétség itt úgy lengte körül a tájat, mint a hajnali pára a mi vidékünket. Mintha a fényt és a színeket egy gonosz varázsló száműzte volna.
És ez talán így is volt.
Az egyik legsötétebb erdőben, a Feketeerdőben legalábbis ezt történt.
Ez az erdő egy különleges fenyőfáról kapta a nevét, az éjfenyőről. Ennek a fának a törzse olyan sötét, mint a hólyagos szurok, a lombja pedig olyan fekete, mintha nem is levelekből lenne, hanem az éjszaka darabkáiból.
A Feketeerdőben tanyázott a Sötét Kis Úr, aki az álmokat varázsolta el. Azt szerette volna, hogy mindig és mindenhol éjszaka legyen, és hogy ez emberek soha ébredjenek fel álmaikból.
Hogy a fekete bebújjon a lelkükbe, rátelepedjen a szívükre, és elhomályosítsa a tekintetüket.
Sőt, hogy még az álmaik is feketévé váljanak.
De a Feketeerdő tövében húzódott egy kicsi, színes pagony.
Egy aprócska erdő, aminek fái földöntúli képességekkel bírtak. Színeiket úgy terjesztették ki a világ fölé oltalmazóan, mintha a lombjuk egy nagy szivárványszínű esernyő lenne.
Ezeket a fákat a Színkertész ültette évekkel ezelőtt. Először csak egyet, kettőt, majd sorban jött a többi színes fa is. Gyökeret eresztettek, megerősödtek, és végül olyan nagy lombot növesztettek, és annyira sok virágot ringattak ágaikon, hogy a kis erdőt már messziről észre lehetett venni.
Megmérgelődött erre a Sötét Kis Úr.
Hát mégis micsoda dolog, hogy valaki az ő feketéjét bántani meri? Mekkora szemtelenség az, hogy a színe fák szivárványos fényűre festik az ő komor éjfenyőit?
Ezt mégsem hagyhatta annyiban.
Elment hát a Színkertészhez, hogy bosszúból éjszakát varázsoljon a lelkébe, és feketébe vonja a színes pagonyt is.
Odaért a kertészhez, megsuhintotta a fekete varázspálcáját, és már épp mondani kezdte volna a feketítő varázsigét, amikor furcsa dolog történt.
A Színkertész nem ijedt meg a Sötét Kis Úrtól. Csak elővette szivárványos öntözőkannáját, és meglocsolta vele a varázsló pálcáját.
A Sötét Kis Úr felnevetett:
- Sima vízzel akarod legyőzni az én nagyhatalmú varázspálcámat? Nevetséges – de tovább nem folytathatta a mondatot, mert a varázspálca hirtelen átalakult.
A szivárványos öntözőkanna vize furcsán hatott rá.
Először gyökeret növesztett a földbe, majd hirtelen sudár ágakat hozott. Az ágakon nemsokára rügyek pattantak ki, majd rögtön utána bimbók hajtottak ki rajta.
A gonosz, fekete varázspálca egy vidám, színes fácskává nőtte ki magát. És a virágai olyan erős színekben kezdtek el ragyogni, hogy a Sötét Kis Úrnak el kellett takarnia a szemét.
Ekkor a kertész a varázslót is megpermetezte a kanna vizével.
A varázsló először prüszkölt: nem akart ő színessé, és legfőképp nem akart vidámmá változni.
De a szivárványos víz erősebbnek tűnt az ő fekete varázserejénél.
Pár perc múlva a Sötét Kis Úr helyett már egy másik Színkertész állt a kertész mellett.
- Hogy lehet az, hogy sokkal jobban érzem magam, így színesen? – kérdezte társát csodálkozva.
A másik kertész csak megvonta a vállát, és kacagott egyet.
- Akkor fogod csak igazán remekül érezni magad, amikor a Feketeerdő is színekbe borul majd. Nekem elhiheted.
Azzal a két Színkertész fogott egy-egy szivárványos locsolókannát, majd jókedvűen elindultak a hegy tetején komorló Feketeerdő felé.
A mesét ihlető gyerekrajz Takács Anita munkája:
