Lackfi János: A Világbendőjű kislány

Volt egyszer sőt, kétszer is volt, meg sokszor, minden áldott nap ott találta magát az ágyban, és ámult, hogy újra van… Szóval volt egy Világbendőjű Kislány, aki fura betegségben szenvedett. Illetve hát még csak nem is szenvedett, mert rettentő örömét lelte ebben a kórságban. Világfalásnak nevezték ezt a jajt-bajt a tudós orvosok, és bár égen-földön kajtattak szüntelen, nem igazán találtak rá ellenszert. Sóhajtozott az anyukája, sopánkodott az apukája is, egyre bodorabb pipafelhőket eregetve az amúgy is pipafelhős égboltra. Talán odafenn a Jóistennek is volt egy kislánya, aki miatt olyan gond emésztette, hogy muszáj volt felpipálnia a mennyboltra. A kislány nyavalyáján persze nem segített sem a sopánkodás, sem a siránkozás, de még a pipálás sem.

Ment-ment például kis hősünk a Tejúton, hazafelé az iskolából, s hát mit látott, egy Cirádatollú Rézbaglyot, amint teli képpel pöffeszkedett egy fának ágazatán. Más kölök ilyenkor ámul egyet s baktat tovább, Világbendőjű Lányka azonban nem bírt ellenállni, és szülei kifejezett intése ellenére egészben lenyelte a baglyot. Mit mondjak, igencsak jól esett neki! Szökdécselve ment tovább, és a fejében zirgett-zörgött a Rézbagoly, mert hát el kell most már árulnom, a Világbendő nem a Kislány hasában volt, hanem bizony a fejében. Ide nyelt be mindent, amivel csak útjában találkozott, nevezetesen az Égrereppenő Tarka Bálnahalat, a Tótükörből Kinéző Királykislányt, még két Napraforgószemezgető Madárkát, sőt, nekibátorodva egész utcákat is, tornyostul, órástul, láncostul.

Eddigre már egész dézsafeje lett a Kislánynak, csak úgy imbolygott a Tejút egyik árkától a másikig, hogy a sok zörömbölő mindenféleséget egyensúlyban tartsa. Mert azok ám nem maradtak meg békén odabenn. A Rézbagoly csapdosott a toronyban, csőrét az óramutatón köszörülte. A Tükörbezárt Királykislány pityergett és nyafogott, amiért a tótükör ide-oda zötyögött, és a hullámverés elcsúfította világszép ábrázatát. A Madárkák szanaszét röpdöstek, és próbálták felszedegetni a magvakat, amelyeket a berezelt napraforgók lődöztek rémületükben minden irányba.

Szóval teljes volt a felfordulás, úgyhogy a Lányka megszeppenve fordult be a Vaj utcába, ahol a házuk állt. Apukája már messziről hallotta a sajnálatosan ismerős zenebonát, és messziről látta kislánya telisteli léggömbfejét imbolyogni a kerítések felett. Sóhajtva ballagott ki a kapuhoz, és fejcsóválva tett szemrehányást a Lánykának, amiért már megint mohóskodott, nem is csoda, ha elcsapta a bendőjét, pontosabban a fejét. A Kislány bűnbánó arcot vágott, még egy kicsit el is pityeredett, mert hát nem maga sem tehet róla, ha egyszer olyan rettenetes világfaló étvágya támad mindig hazafelé.

Apukája meg gyakorlottan félrehajtotta a gyerkőc fülét, és kinyitotta mögötte azt a szelepet, amihez egyedül neki volt kulcsa. Gondterhelten kicibálta a Rézbaglyot, helyére borzolgatta a tollait, majd sűrű bocsánatkérések közepette szárnyára bocsátotta. Széthajtogatta a meggyűrődött tótükröt, kiengesztelte a morcos Királykislányt, majd elhajította tavastul, mint egy frizbit, és tenyerét szemellenzőnek használva elégedetten látta, hogy szépen, lágyan leereszkedik egy távoli völgybe. Felröptette a Bálnahalat, szélsebesen visszagyömöszölte a magokat a napraforgókba, és kirázogatta a földre az utcákat, amelyek gémberedetten elnyújtóztak, majd lassan újraindult bennük a vérkeringés, cammogni kezdtek autók, állatok, emberek…

A Világbendőjű Lányka pedig megkönnyebbült fejjel beszaladt a lakásba, és magában megfogadta, hogy hazafelé ballagtában ezentúl csak mértékkel falatozik a világból, legfeljebb egy-egy finom emeletnyi házat. Fűszernek néhány ropogós szöcskét vagy egeret. Pár pocsolyát, vakondtúrást meg berkenyebokrot. De tényleg csak az íze végett!

A mesét ihlető gyerekrajz Kalocsai Emília munkája: