Süveges Gergő: Olvadás

Talán ilyet még nem is láttatok. Olyan hideg tél volt, hogy jéggé fagytak még a faágak is, recsegtek-ropogtak az erdők. Ameddig a szem ellátott, fagyos fehérség borított mindent. Csupasz ágak, csupasz föld, csupasz dombok, csupasz világ. Csak a vakító fehérség, meg a csikorgó hideg, az maradt

Hát az állatok? Képzelhetitek: vacogva húzták össze magukat. – Haj, ha mi is a jó meleg Afrikában lehetnénk… Haj, ha mi is téli álmot alhatnánk… – gondolták a madarak, őzek, szarvasok, és irigyelték a költöző madarakat, meg a téli álmot alvó állatokat.

A szarvasok még csak-csak kitúrtak maguknak valami ehetőt a hó alól, de a cinkéknek túl vastag volt a hótakaró: nem tudtak megbirkózni vele. Amúgy is takarékoskodniuk kellett a mozdulatokkal: minden szárnysuhintással gyengébbek és éhesebbek lettek, ráadásul jobban is fáztak. Így ha keresgélni indultak, kettesével röppentek fel: ha valamelyikük bajba kerül, legyen, aki segítséget hív.

Csevi és Gucó is így indultak útnak. S képzeljétek, nagy szerencséjük volt: Csevi a rég átfagyott csipkebokron talált egyetlen ott felejtett, aprócska bogyót.

– Mit találtál, Csevi? – röppent mellé Gucó. – Ó, egy csipkebogyó! De hogy lesz ez elég a többieknek is? Vagy… talán… arra gondoltál, hogy… hogy te egyedül…

– Nem, dehogyis! – sietett a válasszal Csevi. Én is épp azon gondolkodtam, mit kezdjünk egyetlen bogyóval.

– Kedves bokor, adj még néhány bogyót! Bújtasd elő a többit is! Sokan vagyunk… éhesek vagyunk… – kérlelték a cinkék.

– Fázom. Nagyon fázom – susogta a bokor. – Nincs erőm hozzá. Ha valaki felmelegítené az elgémberedett ágaimat… talán… igen, akkor talán…

A két kismadár izgatottan ugrált ágról ágra, nem tudták, mitévők legyenek. A hangos csivitelésre, beszélgetésre lassan odagyűltek a többiek. Megpillantották az egyetlen piros bogyót, és nagy izgalommal röppentek a bokor ágaira. Aztán meghallották a bokor fagyos hangú susogását, és mindannyian tanakodni kezdtek.

Tudjátok, hogy tanakodnak a madarak? Fülsiketítő hangzavart csapnak, ugrálnak, ide-oda röpdösnek és az ember azt hinné, mind megbolondultak. Csak úgy kavarog a nagy madársereg.

– Hogy lesz elég? Hogy lesz elég? Egy bogyó! Egy bogyó! – kiabálták túl egymást most is. Senki nem csippentette le azt az egy bogyót. Mind arra gondoltak: biztosan van, aki nálam jobban fázik. Biztosan van, aki nálam éhesebb. Biztosan van, akinek nálam nagyobb szüksége van rá.

De ebben a nagy nyüzsgésben lassacskán történt valami. Aki távolról látta a fagyott csipkebokrot, csak azt vette észre, hogy a fehér jég alól kezdenek előtűnni az ágak. A jégcsapok alól pedig egyszer csak – uramfia, láss csodát! – kicsi piros gömböcskék jelennek meg az ágakon.

A sok fagyos láb surranása, a sok dermedt szárny suhogása, a sok madárcsőr csapkodása, a sok kis madártest simogatása langyos tavasszá változtatta a téli hideget. S a bokor ágai életre keltek.

Ti mit gondoltok? Vajon a csipkebogyók addig is ott voltak a jég alatt? Vagy a cinkék simogatása melengette meg a bokor szívét?

Talán soha nem derül ki. Csak egyvalami biztos: ha Csevi és Gucó csendben, titokban megosztoztak volna azon az egy szem bogyón, a többiek sohasem laktak volna jól – csipkebogyóval, a tél kellős közepén.

 

A mesét ihlető rajz Bodnár Brigitta munkája: