Tamás Zsuzsa: Az álomszövő leány

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy álomszövő leány. Ez a leány fönt lakott az égben, a legfényesebb csillagnak is a legtetejében, ott szőtte naphosszat a világtakaró álmokat. Amit nappal megszőtt, este a világra terítette, s ha szépet szőtt, hát szép álmokat láttak az emberek, de még a növények és az állatok is. S mindig szépet szőtt.

Reggelente óvatosan fölhajtotta a világtakaró négy csücskét, s ahogyan visszavitte az égbe az álmokat, felébredtek mind az emberek, s a növények és az állatok is.

Egyik este, mikor már éppen terítette volna frissen szőtt takaróját a világra, kopogtattak az ablakán. Kíváncsi csillagocskahad leskelődött befelé: akkor ébredtek a kiscsillagok, s kérték a lányt, hadd menjenek le a földre játszani. Ráültek a világtakaróra, s a lány ezúttal csillagos álmokat terített a földre.

Viháncoltak a csillaggyerekek, hogy kuncogósat álmodott mind, aki aludt. De fönt az égben nagy lett a csend: az öreg csillagok is lehunyták szemüket, mert nem kellett a kicsikre vigyázniuk, és még az álomszövő leány is elbóbiskolt.

Megunták a csillagocskák a nagy viháncolást, az emberek is nyugtalanul forgolódtak, de még a növények is sóhajtoztak, az állatok is fel-felnyögtek: jobb lett volna ébredni már, de rájuk nehezedett a világtakaró, és csillagtalan sötét volt az éj.

Kitalálták a kiscsillagok, hogy egymás vállára állnak, úgy elérnek az égig, s a legfelső majd felzörgeti az álomszövő leányt. El is kezdtek egymásra kapaszkodni, de mire az utolsó is fölkapaszkodott volna, a legalsót elhagyta az ereje, s borult az egész csillagtorony, potyogtak a földre a csillagocskák.

Volt nagy sírás, de akkora, hogy még az álomszövő leány is fölébredt rá! Összenyalábolta a világtakarót, benne a síró csillagokat: aznap egy kicsit később ébredt a világ.

A mesét ihlető gyerekrajz kooperatív munka: